Russa Karina
Felébredek, hajnali négy múlt. Beleugrom a nadrágomba, óriási pulcsimba belegabalyodok és elveszek. Alig találom fejemmel a lukat, ahol újra levegőt kaphatok. A nap első küzdelme. Győztem. Elindulok Budapesten a nyolcadik kerület jellegzetes utcáin, ahol felnőttem. Felvánszorgok a sárga kombinora, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet. Nem ülök le, mert nyomban elaludnék és mindössze 7 percet utazom. No, kibírtam ébren. Újabb győzelem.
Leszállok. Még a kürtöskalácsos sem nyitott ki. Tovább csoszogok a Nyugati pályaudvar táblái alatt. Ott áll előttem az a régi, kopott, koszos vonat. Lehuppanok a Napfény Intercity kék, jellegzetes ülésére, bámulok ki az ablakon. Ablak mellé sikerült jegyet foglalnom, ez is egy győzelem. Csinálhatnék úgy, mint aki nem tudja hova megy a vonata, de lassan két éve ugyanoda zötyög a kattogó vasparipa. Szeged.
Szegedre vezet az utam. Azon belül is a Tisza Lajos körútra. Azon belül pedig a Kövér Béla Bábszínházba.
A helyre, ahol ismét a bolondos kislány lehetek, aki egykor voltam, de ahol a Színművészetit elvégzett fiatal nő is lehetek, aki kávét iszik kakaó helyett és mindennél nagyobb kincse a naptára, ahol kitalált majdani öreg énem is lehetek, kissé zsémbes, habókos, édességgel könnyen lekenyerezhető.
Körbenézek a színházban, veszek egy nagy levegőt és megállapítom: Idekerültem és ez a legnagyobb győzelem.
Na, most kezdődhet a nap.